PROACTIVE Blog

Klasszikus Soerii & Poolek számmal indítottuk a Balatonman Füred hétvégét a lányokkal, még a péceli benzinkúton. Emlékszem, mekkora divat volt ez korábban is nálunk Áronnal és Dáviddal! Minden, a fiaimmal közös via ferrata és hegymászó túránk elején vettünk egy cd-t valamelyik kúton és a Dolomitokig oda-vissza rongyossá hallgattuk. Valamelyik számot kineveztük a hétvégi túra himnuszának, azt még a többinél is sokkal többet hallgattuk meg. Emiatt azóta már nem vagyok képes Cosombolist vagy éppen Sub Bass Monstert hallgatni, de sebaj, akkoriban ez igazi őrület volt, éneklések torkunk szakadtából, nagyszerű apás- fiús bulik.

A vágy titokzatos tárgya az enyém lett!

Szálka a testemben

Na, kb. hasonló hangulatban vágtunk neki pénteken is, csak éppen a család hölgytagjaival és a foci válogatott Bon Voyage cd-jével, benne a címben említett örökzölddel. Elindultunk, pedig néhány nappal előtte még minden bizonytalan volt. Vírus, láz, hasmenés, gyomorfájás, sok munka a héten és kevés pihenés. Innen szép nyerni, Imrém! Azt azért ne higgye senki, hogy a versenyt akartam megnyerni, hanem "csak" legyőzni magamat, újra, a szálkai elsőbálozás után egy hónappal Magyarország egyik, ha nem a legnehezebb triatlonos pályáján. Szálka a testemben van, fickándozik és egyre erősebb az ösztönző hatása, nem tudom és már nem is akarom abbahagyni ami ott Tolnában elkezdődött!

Azzal is számolni kellett, hogy ezen a versenyen már bejön a képletbe a limitidő, ha az egyes számoknál nem teljesítesz külön-külön, akkor bizony kivesznek a pakliból, oda a befutó és a személyes katarzis. Esélyes volt, hogy nagy lesz a kabát az úszótudásommal meg a legendás kerékpáros pálya első 10 km- es hegymenetével még akkor is, ha úgy éreztem, becsülettel felkészültem rá (még a rettegett Gellára is feltekertem két héttel korábban). Mindegy,  - mivel már egy napja újra erősnek éreztem magam és egyébként sem az idő hanem a teljesítés mozgatott - úgy döntöttem, hogy megpróbálom, lesz ami lesz.

Szadomazo péntek

Időben akartam leérni, mert ki akartam próbálni az új szerzeményt, a neoprén úszóruhát, amiről azt mondták, hogy feltétlenül kell a hideg Balatonban való úszáshoz, meg egyébként is 5-8 perccel jobb időt tudsz produkálni vele, ha ezt használod. A vizet 18 fokra saccolták szombatra, az 5 perc nagyon jól jönne a limitidő tartásához, mi bajom lehet?

Egy jó tanács még az elejére: soha se próbálgass neoprén úszóruhát, ha egy hasmenéses vírus tombol benned és minden erőd a túlélésre van becsatornázva!

Emlékszem, jártányi erőm nem volt, mindentől leizzadtam és mindig csak wc- től wc- ig tudtam gondolkodni. A boltba érkezve is körülnéztem, de sehol nem láttam a biztonságot nyújtó kalapos bácsis táblát, így kénytelen voltam az újratervezés funkciót használni és a 100 méterre lévő (előzetesen felderített!) kávézót beállítani végső menedéknek. Odáig még nagy kínok között is képes vagyok elfutni, gondoltam.

Ilyen helyzetben 10 percet csak azzal tölteni, hogy belepréseld magad a cuccba, ami tapad az izzadtságodtól és ráadásul fehér cérnakesztyűben öltözni, hogy véletlenül se szakítsd ki az anyagot, mert akkor csilliárd forintot kell fizetned kárpótlásként, á nem is tudom leírni, mennyire kellemetlen volt az egész. A legalja az volt, amikor az eladó bejött a fülkébe, megtámaszkodott a térdével a derekamon és két kézzel összerántotta a vállamon megakadó ruhát. A viszontagságos ruhapróba eléggé magasra emelte az elvárásaimat. Már a kávézó fajanszán üldögélve (ahova ellenkezést nem tűrve és vágtában érkeztem) megfogadtam, hogy a szadomazo cucc ellenére ha csak egy picit is belefagyok a Balcsiba, akkor apró darabokra vágom az egészet, harmincezer kaució ide vagy oda.

Valahogy így,,, Ez volt az első és utolsó tükörszelfim, ebben biztos vagyok!

Elfoglaltuk a szállásunkat egy tündéri, családi hotelben, mindenki a szokásos helyére került, gyerek, feleség, kerékpár egymás mellé, apa külön ágyra, hogy „tudjon pihenni”. Így megy ez triatlonoséknál, különben is jó ha tudod, hogy enyém a leggondoskodóbb család a világon és alanyi jogon kérték, hogy ők aludhassanak a kerékpárommal.

Mindig együtt alszik a család. Felhívom a figyelmet az igényes ágyneműre is!

A lányok shoppingolni indultak nekem pedig beindult a partraszállás hadművelet. Első kóstolásra egészen meleg volt a víz, a levegő hőmérséklete és a várható időjárás előrejelzés alapján nem tudtam elképzelni, hogy szükségem lenne a csábos latexemre, de azért felcibáltam magamra és megmártóztam. Nem, ezt már nem! Olyan pánikszerű érzésem támadt ott becsomagolva, hogy majdnem kimenekültem a vízből. Próbáltam úszni, de a ruha annyira kiemelt a vízből, hogy a lábtempóimmal a levegőt rugdostam, a mell kartempóim pedig teljesen hatástalanok voltak, nem jutottam előre egy centit sem. Összeszorította a mellkasomat, nem kaptam rendesen levegőt. Visszajött a nyomorúság érzése, amit legutóbb a próbafülkében éltem át. Lehetetlen, hogy ezt kibírjam kint a nyílt vízen, holnap a versenyen! Úsztam egy barátságosat a ruha nélkül és elhatároztam, hogy ha egy mód lesz rá, nem veszem fel a neoprént, meghagyom az élményt azoknak, akiknek nincs választási lehetőségük. Nekem van egy természetes úszógumi a derekam körül és az tele van fűtőanyaggal, annak elégnek kell lennie.

Ezután még jól összebandáztam a horgászokkal, begyűjtve több hektó sör ígéretét, amit másnap  válthatok be, ha délután is élek még, majd ittam a szavait egy nagyon szerény srácnak, aki sok hasznos tanáccsal látott el (pl. nehogy használjam a neoprént ilyen rövid távon, mert egyébként sem jó mellúszáshoz a kialakítása) és akiről utólag kiderült, hogy az Iron távon bronzérmes lett és a legjobbja alig marad el a pályacsúcstól. Ezután összefutott a család, közös vacsora és persze a nemalvás, ami már elmaradhatatlan velejárója lett a versenyek előtti éjszakáknak.

Kánikulai Balatonmaning

Szálka egyik fontos tapasztalata az volt, hogy nem érdemes minden szám előtt átöltözni a depóban, inkább a lehető legpraktikusabb megoldással, a legkevesebb időt bent tölteni, a depó ideje beleszámít a végeredménybe és hasznosabb a távolságok leküzdésével foglalkozni, mint a kordonok között üdülni. Ezért reggeli után már sokkal kisebb rajtzsákot állítottam össze, mint az előző alkalommal. Volt rá időm, mert a versenyünk csak délben indult és én már korán reggel ébren kukorékoltam. Fejlesztettem is, sikerült beszereznem egy olyan kompressziós felsőt, amiben kerékpározni és utána futni is tudok, szellőzik, el lehet rejteni a zsebeiben 2 kg hamuban sült pogácsát, a vajas kolbászos kiflit meg a másfél liter kakaót is akár, de van egy hátránya, rettentően előnytelen alakot kölcsönöz nekem, a viselőjének. Higgyétek el, hogy jelentékeny probléma lehetett optikailag, ha a feleségem rám nézett és lemondó arckifejezéssel annyit mondott: "Apa, ne törődj vele! A versenyen fontosabb szempont a funkcionalitás, mint az esztétikum." Sokkoló, de igaz. Pozitívan gondolkodva, amikor ebben meglát a közönség engem már egyáltalán nem fog érdekelni, kik és mit néznek rajtam (úgy is lett!).

 Már csak ennyi (Azért egy zacskóban, jó távol ott lapult a gumicucc is, ha befagyna a Balaton)

Élet a depóban

Imádom, ahogy felpakolva kikerékpározom a szállodából és a mentális ráhangolódás részeként egyedül, eltekerek a versenyközpontba. Szálkán is és Füreden is kellett hozzá egy-egy negyed óra, de ezalatt sok dolgot elrendez, helyrerak az ember magában, majd úgy ér a depóba, hogy startra kész és startra éhes. A depót egyébként is szeretem, mert tele van nagyon érdekes emberrel és ezekkel az emberekkel jókat lehet beszélgetni, jó velük egy levegőt szívni, klassz ilyen öreg fejjel is kezdőnek lenni közöttük és tisztelni a teljesítményüket. Most például mellettem depózott a középtáv bajnoka Hankó Dávid, akinek akaratomon kívül, a későbbiekben megnehezítettem az életét. Szálkáról már ismerősökkel is találkoztam, volt nagy összeborulás, meg adomázás, pályaelemzés, meg neoprén felvétel asszisztencia, mert ugye voltak, akiknek nem volt választási lehetőségük. 21,8 fokos vízbe nem fogok belefagyni, amit a rövid bemelegítő úszás bizonyított is. Nem mondom, hogy tökéletes volt, de legalább nem lubickolok, hanem iszkolok kifelé.

Társasági élet. Volt azért nálam tapasztalatlanabb is.

Túlsúlyos sellő a legszélső pályán

Perzselő napsütésben ereszkedtünk bele a Balatonba,  a vízből indították a rövid és a középtáv mezőnyét is. Sok a neoprénes úszó, én meg bírom a hideget. Szokás szerint hátra helyezkedtem, hogy kényelmes tempóban, verekedés nélkül tudjak haladni (Szálkán a legnemesebb testrészemről rugaszkodott el sarokkal egy hölgy, ami eléggé megalapozta az akkori úszóhangulatomat). Vanek Margit olimpikon elrajtoltatta a mezőnyt, megyünk végre! A víz kellemes, nincsenek nagy hullámok, de azért néhány korty balatoni víz lecsúszott, csak az íze kedvéért. Nem siettem, általában sem, de most különösen nem, mert az új szemüvegem az első csapások után beázott, így előrefelé, a csillogó víztükör és a benne lévő vízcseppek fénytörése miatt semmit sem láttam. Olyan volt, mintha az igénytelen csillárokon lógó kristályon keresztül akarnék könyvet olvasni. Megyek a nagy felfújt bója felé nem túl nagy sebességgel, de meglepően sok társamat magam mögött tartva. Gondoltam, biztos kétkörösek ( a középtávosok 2 x 1000 m-t úsztak) és emiatt tartalékolnak. Majd a háromszög alakú úszópálya második egyenesében már kialakult egy viszonylagos befutósorrend, ahol hárman haladtunk együtt, egy nálam is nagyobb darab (izmosabb!!) férfi és egy hölgy, akik ugyancsak mellben úsztak. Mindegy ki lesz az első, mert itt az idő a fontos. A limitidő 40 perc a kerékpár megkezdéséig (depózással), nekem 30 perc körüli az ezer méteres időm, igyekezni kell az öltözéssel. Ezzel Szálkán gondok voltak, mert nem annyira könnyű kiugrani a vízből és azonnal jól tájékozódni. Több olyan élménybeszámolót olvastam, ahol az illető eltévedt a depóban és így komoly időveszteségeket szenvedett. Nem látsz rendesen, vízszintből függőbe állva az egyenest sem találod és ráadásul csurom vizes vagy, semmilyen ruhadarabot nem tudsz magadra venni, még törölközés után sem. Kedvencem a kompressziós szár és a zokni. Szóval, már jöttünk kifelé és azt láttam a kijelzőn, hogy 23.52. Micsoda, ennyire jó az időm? Igen, ennyire jó! Meg lehet nyugodni, kievickélni a partra és nem kell kapkodni, az első limitidő meglesz. 27 perc lett a vége, gyors öltözés és indulhatott a hegyi kerékpártúra!

Rajt előtti készülődés és helyezkedés Az egyik zöld fejű én vagyok, aki megtalál ajándékot kap!

Már leér a lábam, akkor fussunk kifelé!

Tudom, ne is mondd!

Gellaman újra támad

Nem volt sokkoló az úszás és kifejezetten nagy motivációval és frissen indultam neki a kerékpáros pályának, már alig vártam az új barátomat, a Nagy Gellát. Igaz, hogy a pénteki beszélgetésen a már említett Szabolcs nevű Ironman srác azt mondta, nem a Gellával lesznek a bajok, hanem sokkal alattomosabbak a Barnag és Vöröstó közötti emelkedők, amelyek néha meghaladják a 9%-ot is. Ha ott feltámad a szél, akkor az fog sokakat meggyilkolni. Ezekkel a kilátásokkal indultam neki a már ismert pályának, de előtte benyomtam egy gyógybanánt, a biztonság kedvéért. Nem is lepett meg a gyilkos első tízes, talán csak annyiban, hogy a kelleténél többen tolták felfelé a kerékpárt vagy éppen ültek a drótszamaruk mellett és próbáltak életet verni magukba. Kegyetlen volt a meleg és kezdte a mezőny végét utolérni a fáradtság is. Persze az Ironman és Középtáv versenyzőit nem, ők lankadatlanul tolták felfelé, velem egyetemben!

Gellaman ebben a pillanatban ért fel a Nagy Gella- hegy tetejére. Könnyebb volt, mint reméltem.

A frissítésem addig működött jól, amíg a saját kulacsomban volt SiS elektrolit, mert a rajtcsomagba kapott cserés kulacs, amit majd a fordító előtt (cc 25 km) lehet telire váltani, hosszanti irányban el volt repedve és amint inni akartam, ömlött rám a cucc. A Gella után megettem egy hydrogélt, ami helyrepofozott és minden fáradtság nélkül toltam tovább a már jelentősen könnyebb Tótvázsony- Barnag közötti szakaszt. A barnagi leágazásnál aztán eltört valami. Először azt gondoltam, hogy a gél éppen most ér le és helyezkedik, de csak nem akart elmúlni a kellemetlen hasgörcsöm. Jobb és rosszabb szakaszok követték egymást amit próbáltam kontrollálni, meg ugye kerestem a megfelelő helyet az aljnövényzetben, ha menni kell. Folyamatosan papírzsebkendőt kunyeráltam, hogy ne a zoknimat kelljen használnom adandó alkalommal. Így konkrétan emlék nélkül mentem át a már megénekelt, nehéz Barnag- Vöröstó hullámvasúton, a fordítón és a frissítő állomáson. A lyukas kulacsot lecseréltem, de a kapott izotóniás ital enyhén forró volt! Innom kellett volna, de nem volt mit! Ezután már tényleg nagyon könnyű volt az utolsó 15 km, nagy része lejtmenet vagy éppen majdnem sík, így nem vett el sok energiát, a gyomrom is rendeződni látszott. Ránézve az órámra azt láttam, hogy egészen jó a kerékpáros időm is, kb 2 óra lesz a vége, amihez hozzáadva az úszás 27 percét, sima liba a szintidő (3 óra a futás megkezdéséig), még az is belefér, hogy futás előtt meglátogassam Toi Toi barátomat. Nem tűztem ki semmilyen időeredmény- célt a végére, nekem az elsődleges a szintidőn belüli teljesítés volt, a tapasztalatszerzés. Éppen elégnek gondoltam ezt az előzmények ismeretében és hallva, hogy az okosok Magyarország legnehezebb triatlonos pályájának minősítették a füredit.

Magam mögött hagyva a Toi Toi sorfalat, amire vágyakozással gondoltam vissza az utolsó méterig. Indul az izzasztó 10 km.

Bernáthegyi stílusban futni

Gyors depózás és töretlen lelkesedéssel indultam neki a futópályának (magam is meglepődtem, mennyire erősnek éreztem magam). Akkora volt a lendületem, hogy elfutottam a wc mellett és mire rájöttem, hogy oda nekem be kellene mennem, becsilingelt a chipem, elindult a futás időmérése. Nem volt visszaút, futhattam tovább.  Az egy dolog, hogy fel- fellángolt a gyomorgörcsöm, de ez kezelhető volt, viszont a forróság és a kezdődő fejfájásom már annyira nem. Elő a segédanyagokkal, a kedvenc és nagyon bevált fügés-csokis energiaszelettel, ami után szépen lassan rendeződtem is, már nem fájt a fejem, de úgy éreztem magam, mintha egy forró sütőbe lennék bezárva. Már nagyon vártam a frissítést, de kiindulva a barnagi forró izóból, picit azonnal el is keseredtem. Frissítő állomásból három is volt a 10 km- es futókörön, ami nagyon derék döntés volt, mert a hőmérő higanyszála már régen elhagyta a harminc fokot. Ilyenkor egy utcai futóversenyen már hullik a nép, dolgozik a mentős stáb, viszont itt egyetlen rosszullétet sem láttam sem a kerékpáros, sem pedig a futópályán. A végre elért frissítő állomás minden elvárásomat felülmúlta és ez a csodálat megmaradt a verseny végéig. Jéghideg italok (jég+víz, izotóniás ital, Pepsi), nagyon kedves segítők, sokat emeltek a túlélési kilátásaimon. Isten áldja mindegyikőjüket!

Túl voltam az első 2,5 km-en és szépen, megfontoltan haladtam. a Szálkán már megszokott 7-7.30 közötti tempót választottam, hogy biztos legyek a dolgomban. Ez az a tempó, amivel ennyi munka után és ilyen forróságban (árnyék alig) gond nélkül beérhetek,és én már egyre inkább erre vágytam. Közben feltűnt előttem egy srác, aki nagy kínokat állhatott ki, sétált, inkább vánszorgott és látszott rajta, hogy gondolkodik a verseny feladásán. Nem én lennék, ha nem próbáltam volna Bernáthegyi kutyaként "megmenteni", felerősödtek az édesanyámtól örökölt óvó-védő reflexeim és azon mód, ahogy mellé értem, a karja alá nyúltam, megemeltem és lassítva arra ösztökéltem, hogy ő is kezdje szaporázni a lépteit. Szerettem volna segíteni, de ahhoz tartósan mozgásba kellett hoznom, mert ha így marad, nem indul el újra. Kis szóbeli motiválás után biztosítottam arról, hogy ha ő fut én ígérem, vele futok és segítek beérni a célba. Erre bólintott és elindultunk együtt. Nekem is jót tett a lassabb tempó, de így maradt erőm és szóval tudtam tartani, amíg helyre nem jött és egy egyenletes tempót felvéve már magabiztosan kocogott mellettem. Több alkalommal kért rá, hogy hagyjam ott, de én nem akartam. Megígértem neki és az időmből is kitellett. Azt számolgattuk, hogy még gyalog is megvan a szintidő. Tényleg nem az volt a lényeg, hogy milyen az időeredményem, hanem az, hogy átfussunk (már ketten) a kék célkapun.

Közelít a cél! Már visszafelé futunk Aszófőről

Még Aszófőre menet találkoztunk Kovács Kokóval, aki úgy köszöntött bennünket, mint ha egy lépcsőházban nőttünk volna fel és azóta is hetente összejárnánk. Elmondhatatlanul jól esett és arra ösztönzött, hogy én is minden szembejövőnek odavessek egy-két jó szót. Voltak akik nem értették a halálba menetelők jókedvét, de a többség még így is minimum visszaintegetett. Jó elfoglaltság volt, el is telt vele az út nagy része. Az utolsó kilométer kb az ötszörösének tűnt, több alkalommal jelezte a bal vádlim, hogy ha egy picit is gyorsítok, akkor olyan görccsel válaszol, hogy laposkúszásban vergődök be a célba. Már a lányokat is láttam, aminél nem volt fontosabb tapasztalás az előző másfél órában. Bizony, a lassítás és a közös futás eredményeként sikerült 9 perces ezrekkel, 1.30-as 10 kilométert produkálni (kis túlzással félmaratoni időmmel), amire önmagában nem lehetek büszke, de mit sem számít azután, hogy a célegyenesben a srác a tenyerembe csapott és előttem befutott élete lehet, hogy első, de biztos, hogy eddigi legnehezebb triatlonján. Én még megkerestem életem szerelmét és nem kicsit elérzékenyülve,  - az ölembe véve őt - együtt futottunk át a célkapun.

 Egy örök és egy új szerelem találkozása. Együtt futunk az életem értelmével.

Ott álltam, inkább támaszkodtam a korláton a felerősödő gyomorgörcsöm miatt és elmondhatatlanul boldog voltam. Nem is amiatt, mert megcsináltam, hanem azért, mert ezzel a tettel végérvényesen megérkeztem. Egy hónapon belüli két triatlon teljesítése már nem véletlen és nem is egyszeri fellángolás, hanem egy út kezdete ( Szálka 3ó 33p 18mp; Balatonman Füred 4ó 15p 02mp) amin jól érzem magam és tudom, hogy ezen az úton  akarok továbbmenni! Ezt éreztem és ezért végtelenül boldog voltam.

Egy rövid fürdés és hűtés a Balatonban, gulyás party a szerelmeimmel, majd indulás a szállodába és akkor az autóban felhangzott a hétvége himnusza:

"Ha mi csináljuk a bulikát, az olyan lesz, mint egy hurrikán!"