A hétvégi terepfutó verseny - egy sorozat első állomásaként - Törökbálint környéki dombok között került megrendezésre. Izgalmas edzéslehetőségnek tűnt Wadkanná válni a tavaszias télben, csúszni- mászni a jégen, megfürödni a sárban, áthajtani a vadak által használt csapásokon és szokni, megszokni, rászokni a szintemelkedésre. Az emelkedőkre, amitől mindig annyira félünk, de legalább annyira vonzódunk is hozzá. A Wadkanz Trailen 167 m-t emelkedtünk és bátran mondhatom, hogy nagyszerűen szórakoztunk.
Négyen indultunk útnak vasárnap reggel, hogy a szokásos hétvégi közösségi futásunkat új és a szokásosnál izgalmasabb helyszínen teljesítsük. Terepfutni mentünk Törökbálintra, a Wadkanz Trail első állomására. Én azt vallom, hogy a legjobb edzés a verseny, így nekünk ez a 8 km hegyen- völgyön (ami a végére 9 km lett!!) a hétvégi Spartan Winter Sprint előtt úgy kellett, mint egy falat kenyér. Sajnos, nem teljes csapattal indultunk, mert Lajos barátunk egy Dezső nevezetű disznóval viaskodott, így nem lehetett velünk, a lányaink iskolai és családi elfoglaltságaik miatt hagyták ki. Gábor volt a logisztikusunk, vagy ahogy Tokajban hívtuk: sherpánk a rendezvényen, de az ő története ennél szomorúbb. Gábort most egy időre kivonja a forgalomból a kialakult két gerincsérve. Nagy veszteség egy alapítótag kiesése, de abban bízunk, hogy gyors és eredményes felépülés után a futópályán is újra közöttünk lehet.
Gábor a menedzser szerepében
Már a regisztráció során látszott, hogy ez a verseny sokkal másabb lesz, mint amit eddig tapasztaltunk. Nem nagyon szoktuk meg, hogy egy egész sportcsarnokot átadnak a futóknak, jól berendezett, otthonos környezet, angol wc, öltöző, zuhanyzó... és azt meg végképp, hogy a futók közössége a versenyen max. egy nagyobb dél -olasz család létszámának megfelelő. Néhány száz kedves, koncentrált futóember, akik alig várják, hogy megdögöljenek az emelkedőkön és önként vállalják a jeget, sarat csak azért, hogy élvezhessék a természet közelségét. Az attitűd hasonlít a Spártaihoz, viszont a körítés, na az álom luxuskivitelben.
Ja, hogy reggeli is volt a nevezési díjban? Meg ebéd is, ami a terepfutóknál nem meglepi, hanem egy nagyszerű szokás. Ha kivártad, masszázs és kinesio tapaszolás is várt és mindezt olyan áron, hogy a BSI-nél egy semmilyen 5k-t early bird kedvezménnyel sem tudsz kihozni ennyiért. Szóval, ez is nagyon rendben volt.
Íme a reggeli egy részlete! Na, ne vicceljünk már, ezek után ki indul el futni?!
Fotó:wadkanz.hu
Mi kóstolónak a legrövidebb (S) távra neveztünk, ami 8 km- t (Svit Winter Sprint távját) és 150 méter szintemelkedést ígért (ennél sokkal több lesz a Spartan Race emelkedése). Ésszel fel nem fogható, hogy mások - több, mint ötvenen - elsőre eléggé rosszul hangzó 35 km-es távon kívántak elindulni. Leugrottak vasárnap egyet futni, Gyöngyös- Kékestetőt emelkedni és közben élvezni a természetet. Igazán tiszteletreméltó gondolkodás.
A start pillanata
A mi S távunk is tartogatott meglepetést, főleg a röviddel az indulás után elkezdődő agresszív emelkedő, amin annyira küzdöttem, hogy elfelejtettem képet készíteni róla. Persze, a két fiatal hamar elhagyott, már a színüket sem láttam, így megmaradt nekem a filozófikus egyedüllét és beszélgetés magammal, a kiugrani akaró szívemmel, az égő tüdőmmel és azzal a megnyugtató tapasztalással, hogy azon kevesek egyike voltam akik egy métert sem gyalogoltak bele az emelkedőkbe. Nem is előzött meg senki, csak a lajtős részen, mondjuk, ott többen is. Miközben azon gondolkodtam, hogy az én testalkatom nem feltétlenül terepfutó alkat, de a "motiváltan törekvő" kategóriában megállom a helyem és nem leszek utolsó, hátulról nagy sebességgel elhaladt mellettem Áron. Sokra hivatott a gyermek, de azt nem feltételeztem, hogy röviddel a start után már be is futott és a célba érés után elindul egy újabb körre. Menet közben azért tisztázta a helyzetet, mert ahogy távolodott visszakiáltott, hogy éppen öt eltévedt embert irányított át az eredeti útra és a cserkész kötelesség teljesítése után nyargal vissza az elejére, Lajos mellé. A végén 19. lettek kéz a kézben, gyilkos részidőkkel.
Ezek a viszonyok vártak bennünket:
A verseny tervezésénél elkövettem egy nagy hibát, aminek a legnagyobb kárvallottja én magam lettem. Nem számoltam azzal, hogy a reggeli csípős hideg után komoly pluszok nőnek a napsütés hatására, így téli ruházattal készültem. A téli futónadrág, rá plusz meleg rövid nadrág, hosszú aláöltözet, technikai póló, softshell dzseki, nyaksál, meleg sapka, téli kesztyű, Everlast derékmelegítő öv. Úgy néztem ki, mint egy Michelin- baba. Lali és Áron rendesen hülyének is nézett és ellenállt. Végül nagy nehezen Lalinál el tudtam érni a télikesztyűt, amiért utólag szerintem meg akart ölni. Végig szakadt rólam a víz, a sok ruha koloncként gátolt a futásban, nagyon kellemetlen élmény volt. Az első emelkedő után kénytelen voltam elkezdeni vetkőzni, aminek az lett a végeredménye, hogy a befutó időpontjában már több ruhadarab volt a kezemben egy batyuvá összekötve, mint ami rajtam maradt. A rendezők fotósa le is kapta a kínlódásomat:
Mindenkitől elnézés kérek a látványért!
Pozitív élmény volt, hogy a fentiek ellenére nem éreztem fáradtságot, az utolsó két kilométeren még gyorsultam is, olyan befutót produkáltam, mint a jó öreg Usain Bolt 200 méteren. Legalábbis, én így éreztem, a közvélemény kutatás adatai viszont mindezt nem támasztották alá. Persze, mire beértem, a fiatalok már ki is pihenték magukat és Gáborral karöltve hangoskodtak nekem az út mellett. Na, ez mindennél többet ért!
Érkeznek a srácok - Áron, majd Lali a cél előtt
A két ürgelábú a befutóéremmel
Finisher póló, hogy teljes legyen a lista
A Vokál Trojka vagy Trojka Vokál, a lényeg a lényeg!
Az After party sem volt akármi Wadkanzéknál! Az máris szimpatikus volt, hogy a malackodás, dagonyázás után arra kértek bennünket, hogy vegyük le a cipőinket és helyezzük el az ajtó előtt egy tálcán. Mekkora ötlet! Emlékszem, Tokajban szügyik jártunk a sárban, a mosdókról meg jobb, ha nem is beszélek. Más kávéház.
Üdítő ötlet volt a cipős tálca. Még soha sem találkoztam ilyennel, de nem is voltam eddig terepfutó versenyen.
Leültünk, összebandáztunk néhány futóval, olyanokkal is, akiket látunk majd a sviti túránkon is, majd megettünk egy ötcsillagos gulyást az energiák visszapótlására. Már csak emiatt is érdemes a vasárnap dél környékét Wadkanz Trai-en tölteni, mert- mint otthon - minőségi vasárnapi ebéd kerül az asztalra.
Nehezen hagytuk ott a helyet, mert minden, amit kaptunk várakozásunkon felüli volt. A pálya eléggé nehéz és technikás volt ahhoz, hogy fejlődjünk, a körítés a legnagyobbakat is megszégyenítette, az ár/érték arány pedig utolérhetetlen. Ezért már be is neveztünk a következő, március 12- én sorra kerülő Budakeszi futamra is!
A jövő héten a tél főversenye, a Spartan Winter Sprint Svit következik!
Aroo!
(A címben szereplő idézetet Ralph Waldo Emersontól kértük kölcsön)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.